Keresés

A bürokrácia diszkrét bája


Lejárt a vezetői engedélyem. Így aztán mint minden szabálykövető, rendes magyar állampolgár, elsétáltam a körzeti orvoshoz, vártam egy órát, sorra kerültem, a szemvizsgálat során még azt is leolvastam a tábláról, amit már nem kellett volna - a szemüvegesek, ha el tudják olvasni az utolsó, legkisebb betűkkel írt sort, szemüveggel, az azt jelenti, hogy túlkalibrálták a dioptriát - szemüveg nélkül a diagnózis, hogy túl éles a látásom, ami valóban igaz, átvitt értelemben is, nem feltétlenül hálás adottság bizonyos esetekben, de ez van, ezzel kell dolgozni, együtt élni, használni, vezetői engedélyhez például kiváló. Majd besétáltam az önkormányzathoz végtelen nyugalommal, szinte kéjes jókedvűséggel, délután, időm mint tenger, várhatok akár órákat is érzéssel, leültem a legjobb, sorszámkijelzőre kilátást nyújtó helyre, és megkezdtem édes relaxációmat. Nem telt el 5 perc, mikor besétált Péter, akinek természetesen ekkor még nem tudtam a nevét, besétált a magas termetével, laza stílusával, körbejáratta a szemét, majd magát, és jól megfontoltan leült mellém, bár egyértelműen úgy éreztem megfontoltsága mögött nem a legjobb kilátásra nyíló hely megtalálásának szándéka állt. Csüccs. Beleült az aurámba, bele bizony az energiaterembe, hatásosan, kedvesen, végtelen természetességgel és megkezdte lakcímváltozás bejelentő lapjának kitöltését, és én máris imádtam, hogy itt egy ember, aki nem felkészülten, kezében szorongatva minden szükséges dokumentummal várakozik, hanem ott és akkor cselekszik, amikor annak eljön az ideje, vagy ő már tudta, itt bőven lesz ideje, volt is, ahogy nekem is, volt időm fürdeni abban a meghatározhatatlan jó érzésben, hogy mellette ülök. Kitöltötte, komótosan, és mint aki jól végezte dolgát, egész biztosan jól végezte, megfeledkezve talán arról, hol is van éppen, olyan kényelemmel nyújtotta ki és fektette hosszú karját az önkormányzati várófotel háttámlájára, mintha otthon a kanapén ülnénk, szinte meg is voltam sértődve, hogy nem karolt át, de éreztem a közelségét, és meghitt csendben figyeltük immár közösen önkormányzati kanapénkról önkormányzati tévénk képernyőjét, mindig újabb és újabb reménnyel egy bizonyos sorszám megjelenésére várva. Bár később jött, mégis előbb hívták, dehogy voltam dühös, figyeltem, ahogy elnyeli a bürokrácia, majd hamarosan követtem, mint egy táncban, aztán engem egy remek fotózás után gyorsan visszadobtak a kanapéra, újabb körre, várakozni, és pár perc múlva Péter, akinek a nevét még ekkor sem tudtam, megjelent szintén, mosolyogva lépdelt még ki sem hűlt helyére, mellém, udvariasan megjegyezve mély bariton hangján, hogy ő visszaülne ide a helyére, majd pár udvarias semmtimondónak tűnő, ám annál kedvesebb szóváltás következett, ahogyan a jól összeszokott házasok, fél szavakból is megértik egymást, és megnyugodva, békében folytattuk a fürdőzést egymás jelenlétében. Telefonált. Ekkor tudtam meg, hogy Péternek hívják, és hogy kéne gyorsan kötnie egy kötelező biztosítást egy kisbuszra, ami még nem is az övé, hanem a basszusgitárosé, de át szeretné íratni, ahhoz viszont műszaki vizsga kéne, ahhoz pedig egy érvényes kötelező, szóval holnap intézi neki a telefon túlsó végén valaki, akitől elnézést kér, hogy most nem művészkedés a téma, közli továbbá hogy 2. kerületi lakos, mert a szüleihez van bejelentve, bár továbbra is Nagykovácsiban él, és marad is, és amikor ezt mondja, hogy marad, én úgy örülök, hogy marad, nekem viszont mennem kell, hív a 8-as pult, ha hív márpedig menni kell, és megyek, bele a bürokráciába, és végtelen hálás vagyok, hogy olyan lassan intéződik minden, hogy leáll a rendszer, hogy nem tudok kártyával fizetni, ezért ki kell mennem a pénztárba, ami viszont időközben bezárt, de legalább odapillanthatok a kanapéra, majd hosszú percek ügyintézői szenvedéséről tudomást sem véve csak arra gondolok, hogy a mellettem ülő bácsi lakcímbejelentése érjen már véget és Péter leüljön mellém a 9-es pulthoz, de a jogosítvány ügyintézés még így is csak 20 perc lett, a lakcím pedig legalább 40. Péter még várt a kanapén, mikor kiléptem a 8-as pult fogságából vissza az önkormányzati nappaliba, és láttam, éreztem mennyire szeretné, ha visszaülnék mellé, és fene a hülye megszokásaimba, hogy az önkormányzatnál csak akkor üljek, ha dolgom van ott, miközben én úgy visszaültem volna mellé, csak úgy, de a megszokás felvetette velem a kabátomat, és óvatos búcsúmosollyal kitessékelt a Margit körút forgatagába. Egész úton hazafelé pedig azon járt az eszem, hogy úgy megköszöntem volna Péternek ezt a csodás, mégis oly természetes önkormányzati együtt ücsörgést. Újabb 10 évre van vezetői engedélyem.

#rólamsoul

3 megtekintés

Érdekelnek az aktualitások:

  • Facebook Social Icon